Amikor valaki tai chit kezd tanulni, saját elhatározásából van ott, azért, mert tudja magáról, hogy szüksége van rá, mert mondjuk nehéz neki a koordináció, vagy mert összekeveri a jobb és a bal oldalt, vagy mert nem jó az egyensúly érzéke, vagy mert stresszes az élete, és szeretne megnyugodni, vagy mert felismerte a gátakat magában, és szeretne kívül lenni rajtuk. Vagy mert már beteg, és rájött, hogy nem a testnek van lelke, hanem a léleknek teste, és valamit ott kéne helyretenni, harmóniába hozni. Eljön, mert úgy hallotta, hogy a tai chi a test a lélek és a szellem hármasságának tudatos harmonizálásáról szól….
… Elkezd tai chit tanulni. Megpróbálja az új, szokatlan mozdulatokat, majd elmondja hogy nem megy, mert rossz a koordinációja, vagy hogy ez így követhetetlen, mert összekeveri a jobb és bal oldalt. Vagy azt mondja, ez nem neki való, mert stresszes az élete, és a gondolatai össze-vissza csaponganak, vagy hogy nem tud nyugodtan idefigyelni. Más azt mondja, hogy nem tudja megcsinálni, mert rossz az egyensúlyérzéke, vagy hogy nem tudja, mert beteg ez vagy az a testrésze, és ezért nehéz mozogni….
Igen, úgy van, hát hisz ezért kezdte el! Pont azok miatt a dolgok miatt veszíti el a lelkesedését, ami miatt (még) nem megy, amit már egyszer felismert, és elhatározta, hogy megváltoztatja azáltal, hogy megtanul tai chizni! Kéne hozzá kitartás, és az a bizonyság, hogy szükség van kellő időre mindenféle változáshoz. A gyermeket se szülhetjük meg két hónap múlva, ki kell várni míg kifejlődik, és a fejlődésnek megvan a maga üteme. Az elültetett kis fát ha minden nap kihúzzuk a földből, hogy megnézzük nőtt-e a gyökere, nemhogy nem fejlődik gyorsabban, hanem esélyes, hogy elpusztul tőle.
A tai chi mozdulatai ráadásul ellentétes irányúak, nem olyanok, amiket a gimnasztikában megszoktunk az iskolai testnevelés órákon, hogy párhuzamosan mozdul az azonos oldali kéz és láb. Ennek nagyon áldásos hatása lesz később, amikor sikerül, mégpedig a két agyfélteke összehangoltsága, mely az élet többi területén is hasznos lesz. A kezdő megpróbálja, nem megy, azt mondja: nem tudom! Abbahagyja. Dehát mindenki tudja, hogy nem tudja, ha tudná nem jött volna el megtanulni. Sose tanult ilyet, természetes, hogy nem tudja. Még...!
Nem emlékszik rá, hogy mikor járni tanult, hányszor ült le, hányszor esett orra, mire először sikerült. Arra sem emlékszik, hogy nem úgy volt, hogy megpróbálta, nem ment, újra próbátla, jobban ment, aztán legközelebb még jobban, hanem úgy, hogy sokszor próbálva egyáltalán nem ment, mindig lecsüccs lett a vége, aztán egyszer csak sikerült, és onnantól már megvolt! Arra sem emlékszik, hány éjszaka kellett minden egyes új lecke megtanulásához az iskolában, hány órát kellett gyakorolni egy-egy nyelvtani részt, mikor idegen nyelvet tanult. Egy filmecske, amit a youtube-on találtam, talán segít emlékezni:
A felnőtt azt gondolja erről, hogy "az más", akkor még kicsi volt és ügyetlen. Mért is más? Mert felnőtt közben? Ami új, az most is új, azt felnőve is nulláról kell kezdeni. A felnőtt azt szeretné, hogy az egyszer látott új mozdulat azonnal sikerüljön. És ha nem sikerül, azt kudarcként éli meg, bántja magát, és azt mondja, ez természetes, így kell tenni, mert a maximalizmusra kell törekedni. Ez nem maximalizmus, ez irreális. Hiszen hallotta az edzésen, hogy az a tapasztalat, hogy a mozdulatokra otthon kezdőként még nem emlékszünk rögtön, többet kell gyakorolni ahhoz, majd később beépül. Tehát tudta, hogy ez így lesz, mégis kudarcként éli meg. Pedig egy előadást se tudnánk pontosan elmondani otthon egyetlen hallás után, a mozgás pedig mennyivel összetettebb, hány száz izmocskának kell összehangoltan dolgoznia akár egy egyszerű karemeléshez is…
Hogy is ír erről Örkény István egyik kedvencemben a Nápolyi c. novellában?
„…Bennem pedig előötlött valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok, s gyötrelmek árán tudjuk.”
