A mai világ túlságosan felgyorsult. A mindennapi stresszben élő és annak következményeképp megbetegedő emberek előbb-utóbb megpróbálnak lassítani. Keresnek valamiféle stresszoldó relaxációt, meditációt, vagy mozgást, amitől azt remélik, gyorsan le tudják vinni a stressz okozta feszültséget, mint valami lázat a lázcsillapító, majd másnap reggel folytatódhatnak a stresszel teli hétköznapok tovább.
Mindehhez társul, hogy vannak olyan emberek, akiknek eleve tüzes a temperamentuma, stressz nélkül is. Úgy érzik jól magukat, ha folyon pörögnek, szabadidejükben is sportolnak, futnak, táncolnak, és egy darabig fel sem tűnik, hogy lassítani kéne. Aztán többnyire az élet egyszercsak nyugalmat rendel el, sajnos van, hogy betegség formájában.
Mikor kiderül, hogy muszáj lassítani, mert a biológiánk nem erre a tempóra teremtetett, ki kell próbálni a meditációt. Sokan mesélik, hogy az jó ilyesmire (is). És akkor az történik, hogy az ember megáll. Pontosabban leül, egy eleinte nem túl kényelmes meditációs ülésbe, igyekszik mozdulatlan maradni, és olyan erősen próbál koncentrálni rá, hogy ne gondoljon semmire, hogy attól a feje is megfájdul. Mégsem tudja a benne pörgő gondolatokat onnan eltüntetni. Nem is lehet. Legalábbis nem azonnal és nem így.
Nagyjából akkora a kontraszt a reggeltól estig tartó rohanás, több felé figyelés, mindenkinek próbáló feszült megfelelés, egy szóval az egész napi stressz és az ülésben való csend közt, mint mikor egy autóval 120 km/óráról akarunk egy mp alatt megállni.
A tai chi mozgásban végzett meditációjában az a különleges, hogy nem állít meg. Csak lelassít. Lelassít, miközben egyfolytában mozgat. A folyamatos, egyenletes harmonikus hullámzás közben jut az ember a meditatív állapotba, ahol szintén nem azzal foglalkozik, hogyan érje el, hogy ne pörögjenek a gondolatai, és hogyan állítsa be a belső csendet. Ez szinte mellékhatásként történik meg, miközben élvezi a folyamatot, és meditál.
