Mikor megszületünk, folyamatos igényünk van rá, hogy a szüleink öleljenek minket. Kisbabaként a táplálék mellett ez a legfontosabb, amit kapunk, az ölelés melege és biztonsága. Ahogy növekszünk, egyre hosszabb időt töltünk nélküle, egyre távolabb kerülünk a szüleinktől, ahogy kezdjük megkeresni és felismerni a saját világunkat. Nem véletlenül kérjük azonban még később, néhány évesen is, hogy anya, vagy apa vegyen fel, szorítson magához, ha máshogy nem megy, hát sírunk érte, hiába mondja azt, hogy ne tegyük, mert már nem vagyunk picik.
Aztán elérkezik az idő, mikor fordul a kocka, amikor anya és
apa szeretne több ölelést, de ekkor mi már nagynak érezzük magunkat, és egyre
kevésbé engedjük ezt nekik. Ettől a ponttól kezdve egyre csökken az érintés és
az ölelés az életünkben. Amikor
elérkezik az idő, hogy párkapcsolatunk lesz, akkor a szexualitással
összefüggésben újra előkerül az érintés és az ölelés, és ezután szinte
kizárólag csak ebben a formában éljük meg.
Megfigyelhetjük az állatok között, a rágcsálók, a
nagymacskák, vagy a majmok szeretnek egymáshoz érve, egymást ölelve pihenni,
aludni. Cirógatják, vagy nyalogatják egymást, ami nincs összefüggésben a
párosodással. Egymáshoz érni biztonságos érzés, nem csak kölyökként. A másik, a
többiek testének melegét, elfogadását és jó szándékát érzékelik és éreztetik.
Amelyikük ölel, az nem bánt!
Nálunk, embereknél valahogy elveszett, vagy legalábbis
erősen lecsökkent az érintés és az ölelés a párkapcsolatokon kívül. Úgy
megszoktuk, hogy csak szexuális vággyal összefüggésben érintünk meg más
felnőtteket, adunk, és kapunk ölelést, mintha anélkül nem is létezhetne.
Valószínűleg a természetes érintés hiánya miatt virágzik az összes
masszázstechnika és érintésterápia. Az embereknek már attól a jó érzéstől
gyógyul a lelke, és azon át a teste is, hogy egy másik ember abban a kis időben
rájuk figyel, érinti őket, és elfogadja
a testük érintését, bármilyenek is legyenek.
Az ölelés spirituális élményéhez visszavezethetnek azok a
gyakorlatok, amikor megöleljük a fákat, egyfajta áramlást, feltöltő érzést
tapasztalva. Ennél erősebb, ha az állatainkkal kapcsolódunk. Ha megöleljük
őket, érezhető, milyen mélységes, önmagunkat átadó, és a másikat elfogadó érzés
ez. Az állataink teljes odaadással tudnak belesimulni az ölelésünkbe,
szeretetet sugároznak, és mi is boldogságot érzünk.
A szeretet áradása a lélek természetes és alapvető működése.
A házi kedvenceink bíznak bennünk, de úgy tűnik, mi, emberek
nem bízunk ennyire egymásban. Sokszor a szeretet átadásától és elfogadásától jobban
félünk, mint a harcok általi lelki sebektől, mintha a többi ember oroszlán
volna, aki megharap, ha megérintjük. Talán a félelemnek oka az is, hogy ha nem
akarunk szexuális kapcsolatot a másiktól, nem közeledünk, pláne nem érintjük
meg, nehogy a másik félreértse. Mert félreértené, hiszen fiatal felnőtt kora
óta csak szexuális kapcsolatban érintették és ölelték…
Mikor két ember megöleli egymást, nem csak a testük ér
össze, az érintés segítségével a lelkük is összekapcsolódik, és mozdulataik
ezeket az üzeneteket továbbítják egymásnak:
Nyitott vagyok arra, aki vagy.
Ráhangolódom a valódi lényedre.
Elfogadlak ilyennek, amilyen vagy.
Értelek, és megértelek.
Bízom Benned, és bízhatsz bennem.
Közel engedlek a legmélyebb önmagamhoz.
A két lélek elmélyülése egymásban semmihez sem hasonlítható,
boldog érzés. A magyar nyelv szavai csodálatosan leírják, hogy mikor boldogok
vagyunk, egy ÖNfeledt állapot jön létre, amikor az ént feldjük, azt, ami
egyedivé, és ezáltal különbözővé tesz bennünket. Megengedjük MAGunknak, lényünk
magjának: a lelkünknek, hogy egy rövid ölelés idejére MI-vé kapcsolódjon össze,
és együtt lélegezzen. A közös LéleKzés segíti a szeretet akadálytalan
áramlását.
