Sokszor hallom azt a szállóigévé vált mondatot, hogy majd ha nyugdíjas leszek lesz időm rá… Valójában azonban, ahogy telnek az évek, egyre kevésbé érzünk indíttatást új dolgokba fogni. Amit nem kezdtünk el gyerekként, arról azt gondoljuk, már nem tanulhatjuk meg, vagy ha igen, akkor „minek”. Minek, abból a szempontból, hogy már nem lesz az a hivatásunk, nem leszünk benne a legjobbak. Biztos, hogy ilyen célra van szükség?
Eleinte az volt az érzésem, hogy mindenből amit elkezdtem, épp kiöregedtem. Hét évesen már késő elkezdeni a klasszikus balettet, hiába táncoltam mióta lábra álltam. Kilenc évesen a teniszedző azt mondta, korábban kellett volna jönni ahhoz, hogy élvonalbeli sportoló lehessen belőlem, pedig már három éves koromtól sportoltam, ritmikus sportgimnasztikát, és tornát. Még volt néhány iskola és tevékenység, ahova későn értem oda. Valakik szerint, valamilyen szempontból…
Mindig is volt egy mozgásművészet és egy kreatív vonal az életemben, ami végigkísért. Most úgy látom, ez a fajta célorientált felfogás, hogy csak az sportoljon, akiből olimpikon lehet, vagy az tanuljon énekelni, aki operaénekesnek készül, nem csak hogy alapvetően hibás, de azt éri el, hogy az emberek nagy része egyáltalán nem fog mozogni, sem olyan kreatív, vagy művészi tevékenységet végezni, ami „nem jó semmire”.
A művészet a lélek nyelve!
A léleknek szüksége van rá, hogy olyan tevékenységben merítkezzen meg, amit élmény csinálni. Csak úgy. Nem azért, mert pénzt hoz, nem azért, mert aranyérmet lehet vele nyerni, ezek az anyagi test céljai. A lelkünknek az kell, hogy jó érzés legyen a folyamat, míg megtanuljuk, jó érzés, amikor valami sikerül, amiről addig azt hittük, nem vagyunk rá képesek. Jó érzés, ahogy ügyesebbé válunk általa, jó érzés, hogy azt, akik vagyunk bele tudjuk rakni egy alkotásba, egy koreográfiába, egy zenei motívumba, vagy egy csipketerítőbe. A lelkünk nem akarja az alkotást eladni és hasznosítani, csak megalkotni akarja, hogy kiteljesedjen általa.
Amikor a rajz órán egy kisgyerek az alkotására csak négyest kap, kudarcként éli meg. Hiszen ő a lelkéből hívta azt elő, a legjobb tudásával, meg akart valamit mutatni önmagából az embereknek. Ha van akár egyvalaki az osztályban, aki nála „jobban” rajzol, már nem kaphat ötöst, mert akkor a „jobb” mit kapna, hatost? Így megtanulja, hogy nem ő a legjobb, és nem lesz kedve rajzolni. Valójában ki, miért, és milyen alapon dönti el, hogy melyikük rajza a jobb? Lehet, hogy Picasso, Munkácsy és Monet festményei közül én azt szeretem legjobban, amit Te nem raknál ki a falra. Az alkotás lényege az volna, hogy az ember valamit magából megmutat, hogy a lényét kiterjeszti, belerakja az alkotásba. Hogy arra azután ki rezonál, és ki nem, az már más kérdés, és nem kéne, hogy minősítse az alkotót.
Emlékszem, milyen érdekes élmény volt, mikor egy kupacnyi anyuka között én is megpróbáltam babát varrni. Mindenki ugyanazt a sablont kapta amiből kiszabta a baba testrészeit, mégis az egyik magasabb lett, a másik soványabb, vagy ducibb. Felöltöztetve aztán, hajat és arcot kapva valahogy minden baba hasonlított az anyuka saját élő gyermekére.
Amikor felnőttektől azt hallom, hogy nem tudnak táncolni, zongorázni, vagy hímezni, ezért nem csinálják, pedig milyen jó lehet… mindig elgondolkodom rajta, vajon miért gondolják azt az emberek, hogy ezeket a dolgokat az ember eleve tudja. A tudást egymásnak adták át anyák lányaiknak és apák fiaiknak a múltban is, és ha nem tanultuk, nem tudjuk. Nem úgy növünk fel, hogy automatikusan tudjunk dolgokat, ahogy múlnak az évek. Ha viszont elkezdjük gyakorolni, felnőttként is részünkké válhat bármilyen újdonság. Lehet, hogy lassabban, többet gyakorolva, de az nem baj, nem sietünk már vizsgázni, sehová. Kiélvezhetjük a tanulás örömét, amin fiatalként mindig csak túl akartunk lenni, mert azt hittük, majd utána jobb lesz. Pedig valójában a tanulási folyamat a jó, ha hagyunk megfelelő időt rá, hogy ráérezzünk, megérjen bennünk, beépüljön az új készség.
Két kedvenc tevékenységem a mozgásművészetek közül a tai chi, a kreatív alkotások közül pedig a csipkekészítés. Mindkettő olyan dolog, amihez kell sok idő, türelem, és kitartás. Mégis, vagy épp ezért, az emberek általában idősebb korban találkoznak velük, és nekem az átlagnál korábban sikerült.
A tai chit Kínában trandicionálisan hatvan éves koron túl kezdik el tanulni. Egyfelől az egészségre gyakorolt hatása miatt, és mert az ugrálások és kicsavart helyzetek nélkül lassú mozgást akár kilencven évesen is lehet gyakorolni, nem kell lemondani róla, ahogy öregszik a test. Másfelől viszont meg kell hozzá érni. Idősebb korban az ember gondolatai már nem csaponganak úgy az ezer féle tennivaló között, hogy hol kéne most lenni épp, hogy meddig tart még ez, és mit kell utána csinálni, kikkel kell egyeztetni, érte menni a gyereknek, van-e otthon a hűtőben étel, ezer és ezer féle gondolat, ami elvisz a jelen pillanatból. A befelé figyelés képessége, és az a fajta türelem, hogy megvárjuk, míg a helyzet megérik, míg eljön az ideje, és nem akarunk elébe menni a dolgoknak, a későbbi életszakaszok sajátja. Vannak, akik abbahagyják, ha túl korán kezdték el. Ilyenkor később érdemes újra nekifutni. A test amit tanult, nem felejti el, még ha a mozdulatok sorrendjére az agy nem is emlékszik pontosan, a gyakorlás során visszatérnek az emlékek.
A csipkekészítés szintén olyan alkotás, ahol szükség van erre a megérkezésre. Tudni önmagammal lenni, pontosan abban az időpillanatban, ahol épp a mintában tartok. Megtanít, hogy hibázni nem bűn, csak hiba. Tudni kell a hibát visszabontani, újra és újra, nem pedig a sarokban dobni az egészet és csinálni valami mást. Sok asszonyt ismerek, akik a nyugdíjas éveikben kezdtek el csipkeverést tanulni. A kézimunkák is segítenek az egészséget fenntartani, az ujjak mozgatása, és összehangolása a mozgás során az agy rendkívül nagy területét dolgoztatja meg. Hozzá jön még a mintával kapcsolatos figyelem. Újabb és újabb mintákat megalkotni, új alapanyagokat kipróbálni, másoknak segíteni ezt megtanulni, mind, mind olyan célt ad, amiért érdemes még élni, még itt maradni, megosztani a többiekkel, milyen csodákat lehet alkotni egyetlen cérnaszálból.
Még nincs késő… Kezdd el bátran, amire valaha egy kicsit is indíttatást éreztél, de valami eltántorított tőle, vagy amit sosem próbáltál, mert mikor fiatal voltál még nem is lehetett hallani róla. A tai chi Kínából, az indiai konyhaművészet, a japán ikebana kötés, vagy a perui zenék és táncok pár évtizeddel ezelőtt még nem voltak itthon elérhetők. Miért is ne fedezhetnénk fel akkor most? Teljesen mindegy hány éves vagy, amikor elkezded. Miközben megtanulsz egy tai chi gyakorlatot, vagy elkészíteni egy csipkemotívumot, nagyon sok készség aktiválódik, nagyon sok öröm ébred. Olyan emberekkel együtt pedig, akik Veled gyakorolják, egymást inspirálhatjátok az ötletekkel, a közös élmények megbeszélésével, vagy a közös gyakorlással. Valójában ezek a legnagyobb célok. Gyere, vágjunk bele!
