Amikor kinyílt a világ befelé, és kiderült, hogy nemcsak a test vagyunk, elkezdtem keresgélni. Megtaláltam sokféle belső dologgal foglalkozó módszert. A mozgás mindig is érdekelt, nagyon sokféle sportot és táncot kipróbáltam korábban. A tánc önkifejezés volt számomra, és fontos volt az az élmény is, melyet lelkileg átéltem közben. Érdekelt az energia, így találtam rá a Reikire, de akkor még nem éreztem az áramlást. Márpedig nekem az sosem volt elég, hogy mások azt mondják hogy így van, és hinni kell, nekem kell, hogy mutasd meg, hogyan, hadd tapasztaljam, és akkor elhiszem. Hiszen számomra az a valami akkor van, ha tudom tapasztalni. Akkor még nem éreztem az energiákat, és nem láttam merre tovább, kevés volt számomra, keresnem kellett másfelé. Érdekelt az életcél, az, hogy vajon van-e valami alapvető dolog, amire hivatottak vagyunk, amiért idejöttünk, épp ide, és épp most... Ilyen jellegű kérdésekre adnak választ a tanácskérő rendszerek a szimbolikájukkal, pl. a Tarot. Ennek kapcsán természetesen érdekelt, hogy vannak-e bizonyos fajta törvényszerűségek, amik irányítják a történéseinket, találkozásainkat. A sors és/vagy szabad akarat kérdése. Érdekelt a reinkarnáció, hogy létezik-e, hogy a különbözőségeink, a félelmeink adódhatnak abból, hogy már vannak korábbi tapasztalataink, melyek formáltak minket, hogy akivel érezzük, hogy dolgunk van, hogy megmagyarázhatatlan, mennyire tetszik, vagy épp, hogy mennyire taszít, lehet-e valamilyen emlék következménye, amit valaha félbehagytunk együtt, és azt folytatni találkoztunk-e most össze. Érdekelt a meditáció, és az a tudatállapot, aminek már a felszínes állapotában is teljesen tapasztalatlanul képesek emberek leírni mások külsejét, betegségeit, csupán ráhangolódás által egy Agykontroll tanfolyamon végzett gyakorlatban.
Rátalálva a tai chira, és gyakorolva pár évig, összeért néhány dolog. Eleinte még foglalkoztam sokféle más dolgokkal, tanultam sok érdekeset, kutatván hogy hogy kerülhetnék közelebb a lényeghez, meg hogy mi az, amit az edzéseken nem érintettünk, de aztán ahogy telt az idő, és tudtam meg egyre többet a tai chiról, kiderült, hogy ebben minden benne van, csak ki kellett tudni várni, oda kellett érni a tanulmányokban:
Pl. az asztrológiai elemek által felvázolt jellemábrázolásra nekünk ott az Öt Elem Tana, mely egy olyan jól használható rendszer jellemek ismeretére, problémamegoldásra, önismeretre, és az összefüggésekre való rálátásra, amilyen kevés van, ha van egyáltalán még egy. A Tarot tanácskérés helyett itt a I ching, mely a világot működtető törvényszerűségeket, és a folyamatot, amit azok meghatároznak, apró részletekben ír le. A reiki energiaátadás a tai chi energetikai munkájának csupán kis része, hiszen az csak az égi energiát küldi a tenyerekig, míg mi a földi energiával és az életenergiával is dolgozunk. Az imádság meditatív tudatállapotba jutva működik, a meditációban az Isteni lényeghez csatlakozunk valójában, a bennünk lévő Isteni lényegünkkel. Az akupunktúra által helyreállított energiaáramlást itt nem tűkkel, hanem mozgással érjük el, és sorolhatnám... Ez nem azt jelenti, hogy ezek a más helyről felfedezett és megtanult módszerek rosszak volnának, hanem azt, hogy ez itt, a tai chiban egy teljes rendszer, melyben mindennek helye van. Ez itt valóban egy képnek a sok darabkája, ami majd valamikor összeáll. Míg a máshol tanultak különféle helyekről kiragadott módszerek, amik önmagukban jók, és működnek, az épp adott dologban, viszont semmi közük egymáshoz. És ez a használatuk során határokhoz visz, falakhoz vezet, mindegyiknél van egy pont, ahonnan nincs hova tovább, mert az őhozzá kapcsolható következő mozaikkockát nem ismerem.
Arról nem is szólva, hogy a többi módszerek a test a lélek és a szellem hármasságából egyet vagy kettőt foglalkoztattak, egyszerre a hármat nem. A tai chinak van módszere a test fejlesztésére, az energiáink munkájával a lelkünk harmóniába hozására, és a meditációs gyakorlatokkal a szellemi önmagunk megtapasztalására. És ami egyedi, hogy ezeket nemcsak mindet tudja, és tanítja, hogy hogyan tegyük, hanem a három dolog egy időben történik: A formagyakorlat gyakorlása közben az energetikai rendszerünkkel is dolgozunk, és ezzel egyidőben meditációt végzünk.
Test, lélek és szellem hármasságának harmóniája. Kiteljesedni csak akkor lehet, ha egyáltalán jelen van a választott módszerben a teljesség lehetősége . Hát ezért pont a tai chi.... |
2011. augusztus 17., szerda
Miért pont a tai chi?
2011. május 31., kedd
Kezdeti nehézségek
A kitartás a siker legfontosabb titka
Amikor valaki tai chit kezd tanulni, saját elhatározásából van ott, azért, mert tudja magáról, hogy szüksége van rá, mert mondjuk nehéz neki a koordináció, vagy mert összekeveri a jobb és a bal oldalt, vagy mert nem jó az egyensúly érzéke, vagy mert stresszes az élete, és szeretne megnyugodni, vagy mert felismerte a gátakat magában, és szeretne kívül lenni rajtuk. Vagy mert már beteg, és rájött, hogy nem a testnek van lelke, hanem a léleknek teste, és valamit ott kéne helyretenni, harmóniába hozni. Eljön, mert úgy hallotta, hogy a tai chi a test a lélek és a szellem hármasságának tudatos harmonizálásáról szól….
… Elkezd tai chit tanulni. Megpróbálja az új, szokatlan mozdulatokat, majd elmondja hogy nem megy, mert rossz a koordinációja, vagy hogy ez így követhetetlen, mert összekeveri a jobb és bal oldalt. Vagy azt mondja, ez nem neki való, mert stresszes az élete, és a gondolatai össze-vissza csaponganak, vagy hogy nem tud nyugodtan idefigyelni. Más azt mondja, hogy nem tudja megcsinálni, mert rossz az egyensúlyérzéke, vagy hogy nem tudja, mert beteg ez vagy az a testrésze, és ezért nehéz mozogni….
Igen, úgy van, hát hisz ezért kezdte el! Pont azok miatt a dolgok miatt veszíti el a lelkesedését, ami miatt (még) nem megy, amit már egyszer felismert, és elhatározta, hogy megváltoztatja azáltal, hogy megtanul tai chizni! Kéne hozzá kitartás, és az a bizonyság, hogy szükség van kellő időre mindenféle változáshoz. A gyermeket se szülhetjük meg két hónap múlva, ki kell várni míg kifejlődik, és a fejlődésnek megvan a maga üteme. Az elültetett kis fát ha minden nap kihúzzuk a földből, hogy megnézzük nőtt-e a gyökere, nemhogy nem fejlődik gyorsabban, hanem esélyes, hogy elpusztul tőle.
A tai chi mozdulatai ráadásul ellentétes irányúak, nem olyanok, amiket a gimnasztikában megszoktunk az iskolai testnevelés órákon, hogy párhuzamosan mozdul az azonos oldali kéz és láb. Ennek nagyon áldásos hatása lesz később, amikor sikerül, mégpedig a két agyfélteke összehangoltsága, mely az élet többi területén is hasznos lesz. A kezdő megpróbálja, nem megy, azt mondja: nem tudom! Abbahagyja. Dehát mindenki tudja, hogy nem tudja, ha tudná nem jött volna el megtanulni. Sose tanult ilyet, természetes, hogy nem tudja. Még...!
Nem emlékszik rá, hogy mikor járni tanult, hányszor ült le, hányszor esett orra, mire először sikerült. Arra sem emlékszik, hogy nem úgy volt, hogy megpróbálta, nem ment, újra próbátla, jobban ment, aztán legközelebb még jobban, hanem úgy, hogy sokszor próbálva egyáltalán nem ment, mindig lecsüccs lett a vége, aztán egyszer csak sikerült, és onnantól már megvolt! Arra sem emlékszik, hány éjszaka kellett minden egyes új lecke megtanulásához az iskolában, hány órát kellett gyakorolni egy-egy nyelvtani részt, mikor idegen nyelvet tanult. Egy filmecske, amit a youtube-on találtam, talán segít emlékezni:
A felnőtt azt gondolja erről, hogy "az más", akkor még kicsi volt és ügyetlen. Mért is más? Mert felnőtt közben? Ami új, az most is új, azt felnőve is nulláról kell kezdeni. A felnőtt azt szeretné, hogy az egyszer látott új mozdulat azonnal sikerüljön. És ha nem sikerül, azt kudarcként éli meg, bántja magát, és azt mondja, ez természetes, így kell tenni, mert a maximalizmusra kell törekedni. Ez nem maximalizmus, ez irreális. Hiszen hallotta az edzésen, hogy az a tapasztalat, hogy a mozdulatokra otthon kezdőként még nem emlékszünk rögtön, többet kell gyakorolni ahhoz, majd később beépül. Tehát tudta, hogy ez így lesz, mégis kudarcként éli meg. Pedig egy előadást se tudnánk pontosan elmondani otthon egyetlen hallás után, a mozgás pedig mennyivel összetettebb, hány száz izmocskának kell összehangoltan dolgoznia akár egy egyszerű karemeléshez is…
Hogy is ír erről Örkény István egyik kedvencemben a Nápolyi c. novellában?
„…Bennem pedig előötlött valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok, s gyötrelmek árán tudjuk.”
Amikor valaki tai chit kezd tanulni, saját elhatározásából van ott, azért, mert tudja magáról, hogy szüksége van rá, mert mondjuk nehéz neki a koordináció, vagy mert összekeveri a jobb és a bal oldalt, vagy mert nem jó az egyensúly érzéke, vagy mert stresszes az élete, és szeretne megnyugodni, vagy mert felismerte a gátakat magában, és szeretne kívül lenni rajtuk. Vagy mert már beteg, és rájött, hogy nem a testnek van lelke, hanem a léleknek teste, és valamit ott kéne helyretenni, harmóniába hozni. Eljön, mert úgy hallotta, hogy a tai chi a test a lélek és a szellem hármasságának tudatos harmonizálásáról szól….
… Elkezd tai chit tanulni. Megpróbálja az új, szokatlan mozdulatokat, majd elmondja hogy nem megy, mert rossz a koordinációja, vagy hogy ez így követhetetlen, mert összekeveri a jobb és bal oldalt. Vagy azt mondja, ez nem neki való, mert stresszes az élete, és a gondolatai össze-vissza csaponganak, vagy hogy nem tud nyugodtan idefigyelni. Más azt mondja, hogy nem tudja megcsinálni, mert rossz az egyensúlyérzéke, vagy hogy nem tudja, mert beteg ez vagy az a testrésze, és ezért nehéz mozogni….
Igen, úgy van, hát hisz ezért kezdte el! Pont azok miatt a dolgok miatt veszíti el a lelkesedését, ami miatt (még) nem megy, amit már egyszer felismert, és elhatározta, hogy megváltoztatja azáltal, hogy megtanul tai chizni! Kéne hozzá kitartás, és az a bizonyság, hogy szükség van kellő időre mindenféle változáshoz. A gyermeket se szülhetjük meg két hónap múlva, ki kell várni míg kifejlődik, és a fejlődésnek megvan a maga üteme. Az elültetett kis fát ha minden nap kihúzzuk a földből, hogy megnézzük nőtt-e a gyökere, nemhogy nem fejlődik gyorsabban, hanem esélyes, hogy elpusztul tőle.
A tai chi mozdulatai ráadásul ellentétes irányúak, nem olyanok, amiket a gimnasztikában megszoktunk az iskolai testnevelés órákon, hogy párhuzamosan mozdul az azonos oldali kéz és láb. Ennek nagyon áldásos hatása lesz később, amikor sikerül, mégpedig a két agyfélteke összehangoltsága, mely az élet többi területén is hasznos lesz. A kezdő megpróbálja, nem megy, azt mondja: nem tudom! Abbahagyja. Dehát mindenki tudja, hogy nem tudja, ha tudná nem jött volna el megtanulni. Sose tanult ilyet, természetes, hogy nem tudja. Még...!
Nem emlékszik rá, hogy mikor járni tanult, hányszor ült le, hányszor esett orra, mire először sikerült. Arra sem emlékszik, hogy nem úgy volt, hogy megpróbálta, nem ment, újra próbátla, jobban ment, aztán legközelebb még jobban, hanem úgy, hogy sokszor próbálva egyáltalán nem ment, mindig lecsüccs lett a vége, aztán egyszer csak sikerült, és onnantól már megvolt! Arra sem emlékszik, hány éjszaka kellett minden egyes új lecke megtanulásához az iskolában, hány órát kellett gyakorolni egy-egy nyelvtani részt, mikor idegen nyelvet tanult. Egy filmecske, amit a youtube-on találtam, talán segít emlékezni:
A felnőtt azt gondolja erről, hogy "az más", akkor még kicsi volt és ügyetlen. Mért is más? Mert felnőtt közben? Ami új, az most is új, azt felnőve is nulláról kell kezdeni. A felnőtt azt szeretné, hogy az egyszer látott új mozdulat azonnal sikerüljön. És ha nem sikerül, azt kudarcként éli meg, bántja magát, és azt mondja, ez természetes, így kell tenni, mert a maximalizmusra kell törekedni. Ez nem maximalizmus, ez irreális. Hiszen hallotta az edzésen, hogy az a tapasztalat, hogy a mozdulatokra otthon kezdőként még nem emlékszünk rögtön, többet kell gyakorolni ahhoz, majd később beépül. Tehát tudta, hogy ez így lesz, mégis kudarcként éli meg. Pedig egy előadást se tudnánk pontosan elmondani otthon egyetlen hallás után, a mozgás pedig mennyivel összetettebb, hány száz izmocskának kell összehangoltan dolgoznia akár egy egyszerű karemeléshez is…
Hogy is ír erről Örkény István egyik kedvencemben a Nápolyi c. novellában?
„…Bennem pedig előötlött valami, amire sohasem gondoltam, amit már régen elfeledtem, s amit soha vissza nem hívtam volna az emlékezetembe, ha sírni nem látom a fiamat – az, hogy amit tudunk, mily kínok, s gyötrelmek árán tudjuk.”
2011. március 24., csütörtök
Szeretettel köszöntöm, kedves látogató!
Ebben a blogban szeretném megosztani az élményeimet, és a tapasztalataimat, amit a tai chi, és chi kung gyakorlása során éltem át. Amikor nekiindultam ennek az Útnak, még nem tudtam, mi mindent tartalmaz, mennyi mélységet nyit meg, hányféle dimenzióba vazet, és hogyan teljesedik ki. Eleinte csak annyit tudtam róla, hogy szép mozgás. Aztán kiderült, hogy milyen jó csinálni. Egyszerű dolgok, egyszerű célok. Mondták, egészséges is, ami még huszonpár évesen nem érdekli nagyon az embert... Ahol először tanultam, ott többről nem is volt szó, vagy lehet, hogy csak számomra nem, ezt már nehéz kideríteni, így, közel 20 év távlatából. Az biztos, hogy idő kellett hozzá, hogy kiderüljön, mi mindent rejt a tai chi, idő kellett, hogy kinyíljanak kapuk bennem, hogy a változás, amit a tai chi tanulás elindított, érezhető legyen, és bekerüljön a hétköznapi életbe is.
Azokat a dolgokat amikben sikeresek vagyunk, csupán egyetlen dolog különbözteti meg azoktól, melyekben nem vagyunk sikeresek. És ez a kitartás.
Az első években a formagyakorlat megtanulása a kezdő számára cél. A tai chi forma, mint koreográfia eljárása viszont még nem tai chi. A forma tudása nem cél, hanem eszköz, amivel tai chizni fogunk. Ehhez el kell jutni odáig, hogy az első formagyakorlat jól menjen, és akkor el lehet kezdeni vele dolgozni. Hasonlatként egy egyszerű példa. A torta nem a formától torta. De ha a torta tésztáját beborítjuk a sütőbe forma nélkül, úgy sem lesz torta. Amíg a forma nincs kész, nincs mibe tölteni a tésztát.
Remélem, hogy mindazoknak tudok segíteni, akik most kezdenek elindulni a tai chi útján, és azoknak is, akik már jó ideje gyakorolják. Szeretném, ha olyan sok élményt, és fontos változást, és csodát élnének meg általa, mint én.
Azokat a dolgokat amikben sikeresek vagyunk, csupán egyetlen dolog különbözteti meg azoktól, melyekben nem vagyunk sikeresek. És ez a kitartás.
Az első években a formagyakorlat megtanulása a kezdő számára cél. A tai chi forma, mint koreográfia eljárása viszont még nem tai chi. A forma tudása nem cél, hanem eszköz, amivel tai chizni fogunk. Ehhez el kell jutni odáig, hogy az első formagyakorlat jól menjen, és akkor el lehet kezdeni vele dolgozni. Hasonlatként egy egyszerű példa. A torta nem a formától torta. De ha a torta tésztáját beborítjuk a sütőbe forma nélkül, úgy sem lesz torta. Amíg a forma nincs kész, nincs mibe tölteni a tésztát.
Remélem, hogy mindazoknak tudok segíteni, akik most kezdenek elindulni a tai chi útján, és azoknak is, akik már jó ideje gyakorolják. Szeretném, ha olyan sok élményt, és fontos változást, és csodát élnének meg általa, mint én.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)